Túl vagyok a második kemon. Kicsit már otthonosabban mozogtam ebben a wellness szállóban. Sőt, igazi V.I.P. szobát kaptam, végre egyedül. Nem volt baj, bár már az első nap olyan érzésem volt, mint aki egy hete üdül.

Második napon csörög a mobil. A sebészetről a nővérek. Nem akartam hinni a szememnek. Menjek át egy kis pletyire. Na ne már, de drágák. Imádom ott Jucikát. Igazi vagány csaj. Én is ilyen leszek 42 évesen, mert márpedig leszek Én még 42 éves. Sőt még 72 is, mint az egyik kemo társam Piri mama. Aki viszont 150 évig fog élni, ha így folytatja. Szerintem összekeverték a leleteit és tévedésből jár ide. Piri mamáról egy regényt lehetne írni. Mindenki kedvence, aki szerelmes Gönczi Gáborba és nincs olyan celeb, akiről ne tudna valami infót. 007-s volt lány korában, az biztos.

Délután jött a pszicho-csaj, vagyis az onkopszichológusom. Simonton féle terápiát fogunk alkalmazni nálam. Aki nem ismerné, de szeretné, ajánlom a következő könyvet: O. Carl Simonton – A gyógyító képzelet / A rák legyőzése lépésről lépésre. Nem unalmas, érthetetlen orvosi olvasmányra kell gondolni. Nem lövöm le a lényeget, olvassátok el. Én hiszek ebben, és még nagyon sok mindenben.

Hiszek a cékla-alma-répa kombóban, pedig befogott orral iszom. Hiszek a Forever Argi + - ban, hogy segíteni fog. Hiszem, hogy a Forever Lycium Plus adja az erőmet, hogy ennyire jól vagyok. Hiszek Erzsébetemben, Istenben, az Angyalokban, a pszicho-csajomban és magamban, hogy meg fogok gyógyulni.

Tehát a második túrám után hazaérve, vártam a másnapot. Már előre féltem a mellékhatásoktól, pedig el sem kezdődött. Reggel felkeltem és semmi. Délután, semmi. Eltelt a nap és semmi. Semmi kellemetlen mellékhatás. Kivéve a szaglásomat, de ez még igazán kibírható. Akkor hát, csapjunk bele a lecsóba!

Hétvége a barátnőké volt. Irány szórakozni. Hajam megvan, nézek is ki valahogy. Végre újra Én lehettem! Már csak a jó kis pálinka hiányzott hozzá, de sebaj. Hétköznap a kis Makikámé volt. Irány a strand, a Margitsziget, a rollerozás és újra biciklire kaptam. Nem kispályásan 12 km-rel kezdtem. Bármilyen közhelyes is, minden percet máshogy élvezek, ahogyan a betegségem előtt. A kisfiammal, barátaimmal vagy a szeretteimmel töltött időm megváltozott. Most igazán élvezem a velük töltött pillanatokat és semmi, senki nem tud kizökkenteni belőlük. Nem tudom, hogy érthető vagyok-e, de figyelek rájuk. Eddig is figyeltem, de nem így.

Ennyi pozitív impulzussal feltöltve vágtam bele a harmadik túrámba. Baromi keménynek éreztem. A bent töltött idő nagyon lehúz. Lelkileg a béka hátsója alatt ismét. Habár a pszicho-csajom sokat segít. A karom szétégve előző két kemótól és megint ugyan abba kaptam. Imádom a nyári helyettesítéseket a kórházakban. Az orvos, mint a fehér holló vagy tojik a fejünkre, mert nem az ő betegei vagyunk. Kétszer szóltam neki, hogy fáj a kezem, valami nem stimmel. A válasz annyi volt, hogy a kézfej érzékenyebb, tele van ideggel. A kis tojásomból a kemo sehogy nem akart folyni. Az utolsó napomon délben szóltak, hogy jó lenne, ha szereznék fuvart, mert a helyemre már várnak. Tessék? A kezem fáj, a kemom nem akar folyni és mi lesz a tojásommal?

Hát menjek haza nyugodtan, majd ha estére lefolyik, menjek vissza és kiveszik. De előtte átkötik a másik kezembe, mivel nem tud átfolyni a vénámon. Valószínű mellé folyt. Megint Olyan a karom, mint egy kétbalkezes vasalónőnek. Na és mi történt este? Persze, hogy nem akart lefolyni. Betelefonálás az onkóra, hogy mit tegyek? Majd másnap menjek, jött a válasz. Tehát a harmadik menetem egy picit elhúzódott. A másnapoknak viszont úgy indultam neki, hogy most sem lesz semmi bajom.Kisebb kellemetlenségekkel, de jól vagyok. Irány a Borutca! Jó szórakozást magamnak!