Bizony, bizony, lassacskán eltelt egy év. Egy éve szembesültem azzal, hogy rákos vagyok. Elég szarul hangzik, ugye? Pont ennyire szar is. Terveim voltak, hiszen 2 hónapja váltam egyedülálló anyukává, amikor beütött a baj. Még bele sem rázódtam, még csak nem is élveztem az egyedülállóságot, amikor elkezdődött egy másik életem, ami nem éppen a szórakozásról szól. Kedden este még moziztam, szerdára már rákos lettem. Felfoghatatlan volt. Azt hittem, hogy álmodom és ez nem az Én életem. Elég dilinyósnak hangzik, ugye? Én is azt hittem, hogy bekattantam. Az első műtétemig meg voltam győződve arról, hogy itt valami tévedés történt, vagy csak egy bélelzáródás. Ha meg mégsem, akkor a műtéttel meg van oldva minden és felejtsük is el. Egészen az Onkoteam-ig valami más világban voltam, hiszen pont velem ez nem történhetett meg. Mit is gondolhattam? Valami kiváltságos vagyok? Neeem, nem vagyok. Ennek a szürke senkiházi ráknak senki nem kiváltságos. Az egész akkor esett le, amikor az Onkoteamen kimondták, a " halálos ítéletem" . Akkor azt hittem, hogy ez az. Pedig nem, csak egy információ a betegséggel és a kezeléssel kapcsolatban.
Rengeteg minden történt ezalatt az egy év alatt. Volt itt minden, mint egy sarki kisboltban. Kétségbe esés, sírás-rívás, majd a miért pont Én kérdésre a válasz keresés, feladom - nem adom, csodaszerek keresése, varázslók, gyógyítók kutatása.Több száz infót, cikket elolvastam a betegségemről és annak a kezeléséről, túlélési esélyeiről. Szinte már fejből fújom a lehetséges áttétek tüneteit. Mindent tudni akartam. Megállás nélkül kutattam a gyógyulás után. Eddig a Johnnie Walker gyömbérrel, majd a Google lett a barátom. Amivel azt értem el, hogy lelkileg megzuhantam, hiszen a neten mindenki belehal. Hova lettek a túlélők? Róluk miért nem szólnak oldalak? Ráadásul még ott van a túlélési statisztika, ami szerint az enyém nem túl sok.
Teljes zavartság következett, hogy mi az, amit meg tudok tenni? Mit szedjek, mit igyak, mit egyek, kit keressek meg? Van-e helyi járatos busz a Jóistenhez, hogy megkérdezzem a túlélés titkát? Több ezer kérdés kavargott a fejemben. Azt éreztem, ha kimegyek az utcára, rám van bélyegezve; rákos. Láttam a sajnálkozó, szegény, meg fogsz halni tekinteteket, ami igazán borzasztó. Kérlek, ezt az egyet ne tegyétek! Jöttek a kéretlen kommentek; bárkiben kialakulhat, mindenkiben ott vannak a rákos sejtek, a lehet, hogy holnap elüt a villamos, vagy jégcsap áll a fejembe....bla bla bla.. Ez marhára nem hatott meg, hiszen a rákos jelenleg Én vagyok, a másik fél pedig a megjegyzések után tovább élheti az életét. Haragudtam az egész világra. A zokogás a legváratlanabb pillanatokban tört rám, nem tudtam kontrollálni. Mindenféle fóbiáim alakultak ki az emberektől, tömegtől. Ez ment hónapokig. Sírtam én, sírt a családom, sírtak a barátaim, mindeközben tartani kellett magam Makika előtt és mosolyogva játszani, hogy ne érezzen ebből semmit.
Szépen, lassan, hétről, hétre kezdett tisztulni a fejem. A sors mellém rendelt olyan barátokat, akik beintettek a ráknak, példát mutatva arra, hogy igenis meg lehet csinálni. Imádom az optimizmusukat és hitet adtak Nekem is. Felvettem 12 nagy / 3 napos kemot és 6 kicsit. Megszenvedtem a mellékhatásokat, aminek a vége már elég kemény volt. Volt 2 nagy műtétem, 2 PET-CT-m, MR-em, UH-m, rengetek vérvételem, csak épp lottó ötösöm nem, Megismertem a nővérkéket, az újságost, az orvost, a taki nénit, szerintem már a büfés is felismer, csak úgy csinálja, mintha nem. Már otthonosan mozgok a kórház labirintusában. Nem ( mindig ) látom borúsnak a helyzetet, megtanultam hinni és kicsit más szemmel nézni az életet, erősebb lettem. Szerintem megtanultam "nem"-et mondani, de lehet hogy ezt páran megcáfolják. A lényeg viszont, hogy eltelt egy év, és egy sikeres műtét után, blogot írva, célokkal a hűtőmön itt fekszem az ágyban.
Jelenleg jól vagyok. Egyre többet tudok sétálni. Már keresztbe tudom rakni a lábam, ha leülök. Nem közlekedem négykézláb a lakásban. Ki tudom fújni az orrom, a tüsszentés viszont még nem megy. Nem olyan egyszerű ám vissza tartani. Az ásítás is fájdalmakkal jár. Az ágyból felkelés is nehézkes, de majd hasra gyúrok. Legszívesebben téli álmot aludnék 0-48-ban. Viszont a bőröm már nem olyan ragyás, mint egy tinié, a hajam sűrű lett, mint egy drótkefe, az étvágyammal sincs probléma. Rendesen össze kaptam magam. Lelkileg teljesen rendben vagyok. A hatalmas vágást a hasamon is elfogadtam, hiszen ez is Én vagyok. Velem járó grátisz mintázat, így nyáron bikinire fel. Bár azt el tudnám viselni, hogy ne a rákos csajt lássák bennem, akinek hatalmas ereje van és optimista, hanem csak a csajt.
Nagyjából és röviden ennyi. Lehet, hogy még az az évem is rámegy erre, de ha ez az ára a gyógyulásnak, akkor vállalom. Május 4.-n Onkoteam előtt van jelenésem, ahol nem a "halálos ítéletemet" fogják közölni, hanem a kemom kezdésének az időpontját. Addig is, mivel ez az egy életünk van, kapaszkodjunk bele rendesen! Nevessünk, szeressünk, együnk finomakat és legyünk boldogok! Puszi
