Elhatároztam, hogy nem írok a múltheti kemomról bejegyzést. Sőt az is megfordult a fejemben, hogy ha ez úgy folytatódik, mint az előző hetem, akkor azt bőven elég átélni és nem akarok erről többet írni, sem beszélni. Cipzár a számra, meg pillanatragasztó az ujjaimra, ha megteszem.
Nekem elég nagy a fájdalomküszöböm, meg az akaraterőm, meg olyan vagyok, mint egy robotasszonyállat, de ez a kezelés azért naaaa. Nálam is kiverte a biztosítékot. Meg különben is, az előző, annyira érzelgős lett, persze néha ilyen is kell, hogy ezzel pedig nem csak a saját életkedvemet venném el, hanem Ti is levennétek a követést Rólam. Ha leveszitek, ha nem, megszegem a szavam és megpróbálom röviden és nem túl sokat rizsázva ( ezt már nem hiszem el, pedig még el sem kezdtem ) elmondani hogy mi is történt.
Tehát kedd, nagy kemo. Sokadik. Nem érdemes már számolni. A szívem majd megszakadt, annyira hiányzott a bevonulás. Annyira nem siettem, megvárnak. Szokásos menetrend. Szobafoglalás, most a 6-os és ráadásul V.I.P., vérnyomás mérés, mázsálás majd várakozás a Dokira. Minden új bevonulónak ez a kötelező menet.
Amúgy meg, végre valami történik már az onkológián is. Már kezdett unalmas lenni. Mindenki egyetlen Péter ápolója fogad, ki vagyok combosodva köszöntéssel. Ugye mekkora arc? Így kell ezt csinálni. Aki kezd gyanús lenni, hogy Péter-e, mivel nem találtam a Facebookon, bár nem is vagyok egy nagy Columbo. Tudom, hogy olvasol, nyugodtan bejelölhetsz. Hi-hi.
Jött egy új orvos! Kívülállóként a következőt jegyezném meg: és akkor mi van? Hát és akkor helyzet van, kérem szépen! Az hagyján, hogy fiatal, de Tőlem biztosan nem, kikérném magamnak, de ami a legfontosabb, hogy beszél! Nem azért, mintha a többiek némák lennének, de határozottan többet a megszokottnál. Nem akarok már túl sokáig az onkora járni, de addig is remélem megtartja a jó szokását. Már majdnem úgy örültem neki, mint az új sebésznek. Azért nálam még Ő a favorit. De kinek nem? Csak hogy tisztázzam és félre értés ne essék, semmi pénzért nem cserélném az Én Dokikámat, habár Ő már többször le akart engem, de nem vettem magamra a megjegyzést, tudom hogy vicceskedik. Meg akinek nem inge... rám kicsi volt. Visszatérve, hiába, fiatal, meg mosolygós, meg kérdez, meg válaszol, meg nem néma. Itt jön a de; nem tudom, hogy van-e humora, mivel a kapcsolatunk még csak ismerkedős. Olyannyira, hogy haza sem engedett, hiába bizonygattam, hogy nem vagyok kispályás. Akár a kemotartó állványt simán behajtogatnám a Matizba és vakon is haza vezetnék.
Itt a rizsa vége. A kezelést kettő körül kaptam meg és este 8-körül folyt le. Majd estére következett a nyakba akasztós strucctojás. Hacsak az jött volna. Eljött a vég. Hiába hányáscsillapító, megszeretgettem a budit párszor és ez még csak a kezdet volt. Szerda reggel megkaptam a következő adagot, majd vissza a toji és irány haza. Matyikámnak bemondtam a varázsigét; Matyi haza, átkapcsoltam robotpilótába és valahogy befutottam.
Nem igazán lehet megfogalmazni, hogy mi is következett ezek után, csak azt tudja, aki már volt benne. Rázott a hideg és melegem volt egyszerre. A fejem vörös volt és égett, fájt az arcbőröm, jöttek elő a bőrtünetek. A testemből kiszáll az erő, mintha több mázsás lennék és alig bírtam elvonszolni magam a konyháig. Viszont kénytelen voltam, mert hánytam, mintha fizettek volna érte. Csak a mozdulatlan fekvés volt a megoldás, de még az is nehezemre esett, hogy a tv-t nézzem. Aludni meg nem tudtam a hányingertől. Gyógyszer meg semmit nem hatott, eleve be sem tudtam venni. Kegyetlen volt, szombat estére tudtam felkelni. Ugyanazt a kemot kapom, mint eddig, 6 nagy és 6 kicsi lett a tervezet. Ami nem is lenne gond, mert csinálom, kitartok, de tudom, hogy ez már Nekem is sok, így nem fogom bírni. Azt hittem kipurcanok.
Mire erőre kaptam, következett a következő kedd. A kicsikém napja. Dokikámhoz be, mivel közli, hogy van egy jó híre. Tényleg? Itt ilyen is van? A biológia terápiát és a kicsikéket elveszik, pont azt, ami varangyos békát varázsol belőlem. Tehát marad a nagy kéthetes és ebből is "csak" 4, majd utána PET-CT. Ennek a hírnek én annyira örültem, mintha a kaparóson megnyertem volna a fődíjat. Most először éreztem igazán azt, hogy ennek a rémálomnak talán vége lehet és élhetek. Nyilván ezeket ki kell bírni, de a rosszulléthez legalább nem fog társulni fájó bőrtünetek, repedések, és a végére szükség lesz egy jó CT eredmény, de "csak" 4-et kell kibírnom. Azt meg mi? Kutyafüle a köbön. Haza értem és sírtam örömömben. Vagyis még azt se tudtam rendesen, mert a könnyem marta a a kivörösödött és az elvékonyodott bőrt az arcomon, úgyhogy azért is majdnem sírtam, hogy nem tudok egy rendeset bömbölni. Így maradt az, hogy megköszöntem és hálát adtam ennek a napnak, hogy élek és hogy a rossz napok után is jött egy kis könnyítés, pont az, amire vágytam. Nem is kell Nekem főnyeremény.
Szép napot!
