Hol van a testünk tűréshatára? Meddig lehet elmenni a kemoterápiával anélkül, hogy ne dobjuk fel a pacskert? Abbahagyhatom-e, vagy folytathatom-e anélkül, hogy ne haljak bele? Ez a kérdések foglalkoztattak a műtét utáni második kemo után, azaz a múlthéten.
Eljött a kedd. Befekvés. 11-es szoba. Biológiai terápia nélkül folytatódik a kezelés, a menet viszont ugyanaz. Állványos hat órás helyett 4 órás lett. Korán megkaptam, ilyen se volt még. Délben már be voltam kábelezve. Az jutott eszembe, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen, ilyen csak egyszer jár mindenkinek, hogy már ebédre folyik a kemo. Jó étvágyat! Most Én voltam a szerencsés nyertes, akinek időben jár. Ami azt jelentette, hogy kb. délután 4 órakor húzhattam haza, mint a vadliba, a libatojásommal együtt. Mikor elindultam, éreztem, hogy itt bajok lesznek, de még simán haza repesztettem. Pár óra elteltével jött a meglepetés, kezdett kiütni a cucc. Az előző kemora azt mondtam, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Mit is gondoltam? Visszagondolva, az csak simogatás volt. Egy kis ízelítő. Óráról órára kezdődött a pokol.
Egyszerre rázott a hideg és a meleg. Vagy folyt Rólam a víz, vagy a hideg rázta az egész testemet. A belső szerveim remegtek a gyengeségtől. Minden levegővétel, mozdulat, de még a beszéd is megerőltetővé vált. Az, hogy elmenjek akár 2 métert is pl. a fürdőig, az olyan volt, mintha oxigénpalack nélkül megmásztam volna a Mount Everest. Klein Dávid is valami hasonló érzés miatt fordulhatott vissza, csak Neki volt rá lehetősége. Már este elkezdődött a hányás, ami kitartott péntek reggelig. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a drága hányás megvárja, ameddig kialszom magam, aztán folyt köv. Á dehogy. Aludni minek, ha a budin is lehet támaszkodni hajnal háromtól. Egy korty vizet nem tudtam a számba bevenni, különben a háromszorosa jött ki. Így a hányáscsillapító bevétele lehetetlenné vált, na nem mintha bármit is segítene. Mindeközben drága Anyukám beszállított a kórházba, hogy adjanak valamit, mert itt most gáz van. Kár volt belém az gyógyszer, másnak hátha használt volna. Kértük a nővérkét, hogy vegyük le idő előtt a kemot, mert nem bírom tovább. Sajnos nem lehetett, vagy csak orvosi engedéllyel. Ő pedig pont volt valahol, akárhol. Tehát kitartás Andika, csütörtökön 13.00 körül lejár, akkor menjek vissza.
Eljött a nagy nap. Csütörtök 13.00. Visszamenni? Ez valami vicc volt. Teljesen járóképtelen lettem és azt sem tudtam merre vagyok arccal. Gabi jött értem és vitt ki a kórházba. Kapaszkodtam belé, mint az állat, hogy meg tudjak állni a lábamon, talán még most is kék a karja. Naaa jóóó, ez túlzás, Én nem voltam annyira erős, Ő meg nem annyira kékülős. Egy mákom volt az egészben, hogy van lift az onkón. Különben nem tudom, hogy jutottam volna fel. Így vissza gondolva, ha mentőt hívtam volna magamhoz, sem lett volna hátrány. Utólag okos az ember lánya.
Megszabadítottak a kábeleimtől és onnantól kezdődhetett a feltámadás. Péntek reggel valami Isteni erőt kapva részt vettem a Makikám ovis ballagásán. Bár előtte még jól megszeretgettem a klotyót. Igaz, hogy kocsival kellett elvinni, és félkómában ültem, de megcsináltam. Az nem lehet, hogy ne lássam a gyerekemet elballagni! Igaz hogy félkómában és ülve, de tartottam magam és ott voltam. Imádtam, és ott leszek az általános iskolain, meg a gimisen, meg az összes többin, ahol bizonyítványt osztanak.. ennyi.
Jelenleg ott tartok, hogy holnap, azaz csütörtökön meglátogatom az Én drága Dokikámat és felvázolom a helyzetet. Talán azt üzenni a testem, hogy állj, ennyi volt? Félelmeim vannak a folytatással kapcsolatban. Talán a műtét után túl korán kezdtük el? Talán a lelkiállapotom romlása teszi ezt? Hiszen bizonyos történések miatt az sem az igazi és mint tudjuk, a legfontosabb ebben a helyzetben, hogy a lelkünk rendben legyen. Az pedig most nagyon nincs rendben, pedig próbálkozom. Most valahogy minden nehezebben megy. Már megint nagyon sok a megválaszolatlan kérdés a fejemben.
Holnap talán egy válasszal több lesz, de addig is örüljetek az életnek! Ne utálkozzatok, ne elégedetlenkedjetek, hogy korán kell kelni, hogy dolgozni kell menni, hogy rossz pizzát hozott a futár, hogy esik az eső, hogy meleg van, hogy hétfő van, bla bla bla.... Örülj, hogy élsz! Élj, használj ki minden percet, nevess sokat szívből és hangosan, szeress nagyon, legyél boldog és örülj, hogy egészséges vagy! Semmi más nem számít. Én pedig megkérem a Jóistent és az Angyalaimat, hogy jöjjenek és segítsenek, de ne csak Nekem, hanem a hasonló cipőt hordók táborának is.
Jó éjt! Puszi
