Kedves Rák sztorim!
Ez az idő is eljött, a búcsú. Mondanám, hogy könnyes, de hazudnék. Nagyon nagy segítség voltál Nekem a nehéz időkben, hiszen amikor írhattalak, az erőt adott. Kiírhattam magamból a betegséget, megoszthattam a jókedvemet, megértetted, ha magam alatt voltam. Általad szereztem rengeteg szerető barátot, akik rendületlenül mellettem álltak, és szurkoltak ezen a nehéz úton. Általad tudtam segíteni másoknak a hitemmel, kitartásommal, esetleg tanácsaimmal, vagy csak pár kedves szóval. Általad tudtam egy kis erőt adni a sortáraimnak, hogy soha ne adják fel. Nagyon sokat köszönhetek Neked, de itt a vége. Még csak barátok se maradjuk, és nem lesz folytatás, akárhogy is vissza akarsz térni.
TótAndi vagyok, 37 éves, egyedülálló anya, 7 éves kisfiúval az oldalán. IV. stádiumú vastagbéldaganatos voltam, rengeteg rosszindulatú nyirokcsomókkal, áttéttel a gerincemnél, majd a májamnál. 2 nagy műtéttel, 16 nagy és 7 kicsi kemoterápiával telt el az utóbbi 477 napom. Ennyi napig nem volt egy nyugodt nappalom és éjszakám. Minden nap azzal a tudattal keltem, hogy rákos vagyok, meg fogok halni. Hiszen az emberek nagy része úgy gondolja, hogy a rák egyenlő a halállal. Sőt, a kemoterápia fog megölni. Istenem, de sokat hallottam ezt. Igen, valóban egyszer meghalunk, nem is ezzel van a probléma, ezt el kell fogadni. Viszont amikor a fejed felett lebeg a kaszás, egy alattomos betegséggel társulva, ez feldogozhatatlan. Amikor közlik, hogy halálos beteg vagy, rádöbbensz, hogy szinte még nem is éltél. Bele lehet kattanni.
A műtétek után a lehető leggyorsabban igyekeztem talpra állni, pedig kb. fél vastagbelemet kivették, mindkét műtétnél, szinte megnyúztak. Egy hatalmas V alakú vágás van a hasamon és egy port ültetve a mellkasomba, viszont ezek csak külsőségek. Én nem hagytam magam pelenkázni, ha kellett négykézláb vonszoltam el magam oda, ahova kellett. Néha túlzásokba is estem, de Én csak sétáltam, hogy újra erős legyek. Róttam a köröket a kórházban, hogy hazamehessek, róttam otthon, hogy minél hamarabb talpra álljak. A második műtétem után, már profin adtam a combomba a véralvadásgátló szurit. Ha tudtam bejártam dolgozni, sportoltam és éltem az életem. Majd következett a kemoterápiák hegye. Pedig a kezelés mellékhatásai, főleg az utolsó 4-nek, szinte már elviselhetetlené vált. Ilyenkor napokra bezárkóztam otthon a sötét szobába, mint egy barlanglakó. Mindeközben a hajam megritkult, le kellett vágatni. Akárki, akármit mondd, hogy ez csak egy haj, de lelkileg baromi nehéz. Ha tükörbe néztem, a fejem arra emlékeztetett, hogy hoppácska, te beteg vagy. A bőröm, a talpam és a körmöm elvékonyodott, repedt, szakadt, mint egy papírlap, kisebesedett. A hidegtől áramütésszerű érzés kapott el, vagy fájdalmas görcs húzta össze az ujjaimat. Ha kicsit is hűvös volt, nem tudtam a lábamra állni és hűtőbe is kesztyűbe kellett nyúlnom. Sőt, reggelente, ha kocsival el kellett indulni, alig tudtam vezetni, mert a hidegtől előjöttek a mellékhatások. Csak fájdalommal tudtam kezet mosni vagy mosogatni. Az arcomon, mellkasomon, hátamon tönkrement a bőr a kialakult gyulladásoktól. Annyira fájt, hogy egy orrfolyástól is könnybe lábadt a szemem. Rengeteg nyálkahártya gyulladásom, aftáim lett. Nem éreztem az ízeket és felerősödött a szaglásom. Borzasztóan hánytam, ami a friss varrataimat majd szétszakította. Kemók végeztével, napok múlva előjöttem, mintha misem történt volna. Akartam élni, de nagyon! Rólam nem mondta meg senki, hogy bármilyen betegségben is szenvedek. Nem akartam elfogadni ezt az egészet. A hatalmas élni akarásom meghozta a gyümölcsét.
2017. 09. 14.-n reggel mentem a PET-CT eredményemért. Átvettem, kinyitottam, számtalanszor átfutottam, hogy jól olvasom-e, amit olvasok. Sorakoztak az emberek a folyosón, PET-CT-re, eredményre, vagy sugárra várva. Én csak fogtam a levélkémet amiben az életem lapult és csak olvastam és olvastam. Majd az egyetlen szabad székre megzuhantam és nem tudtam abbahagyni a sírást. Bevallom még most sem. Mindkét oldalamon ültek, először csak csendben, majd később egy néni, megsimogatva a hátam, megkérdezte: Jó hír, ugye? Biztosan hallatszott, hogy ezek örömkönnyek, nem tudom. Nagy nehezen kinyögtem egy igent és elmentem. Szinte sokkot kaptam, nem is tudom meddig, de sírtam egy darabig Drága Tündérkének. Nagy izgalommal vártam, hogy közöljem a jó hírt az Orvosommal, a reakciója viszont egy kicsit meglepett, de tudom Én, Megyesi Doktor, hogy örült, csak belül! Köszönök Neki mindent, annak ellenére is, hogy egy párszor megkaptam Tőle, hogy keressek másik orvos, aki meggyógyítja! Köszönöm az életem Dr. Pap-Szekeres József Főorvos Úrnak, hogy az első műtétemet végezte és örökké hálás leszek Dr. Sikorszki László Főorvos Úrnak, aki a második műtétemet végezte. Köszönöm a sebészeten és az onkológián dolgozó nővérkék törődését, kedves szavaikat, türelmüket, önzetlenségüket. Mindannyiuk fantasztikus emberek! Nagyon nagy köszönet, ölélés, szeretet Gyapjas Tündének, aki végig mellettem volt. Szavakkal kifejezni nem tudom, hogy mennyire hálás vagyok Neki. Az életem része lesz, ha tetszik neki, ha nem. Köszönök mindent és örökké hálás leszek a családtagjaimnak, a barátaimnak, és mindazoknak, akik elmentek vért adni és szorítottak a gyógyulásomért.
Attól függetlenül, hogy ez a betegség fizikailag, lelkileg, testileg tönkretett, szinte újra kell építenem magam és az életem, köszönöm, hogy megtanított más szemmel nézni a világra, élvezni az életet és a pillanatot, közelebb hozta ezt az aprócska családot, megtanított hinni és hálát adni és már majdnem megtanultam nem-et mondani és a saját érdekeimet nézni ( ez még folyamatban van ).
Lottó ötös volt a vágyam, mert az már döfi, az márpedig valami, de semmi, ahhoz képest, amikor szembesülsz azzal, hogy folytathatod az életed! Ez az érzés leírhatatlan, felemelő! Semmivel nem ér fel, soha nem éreztem még ilyet! Minta valami lezuhant volna a testemről. Tiszta szívemből kívánom minden daganatos betegséggel küzdő sorstársamnak, hogy mihamarabb Ők is átélhessék ezt. Napokig mámorban úsztam és a mai napig is felmerül bennem a kérdés, hogy de biztos? De biztos!
Attól függetlenül, hogy próbálom magam újra összerakni, van ami nem változik. Elkészült az újabb céljaim lista a hűtőmön, telis-tele tervekkel. A búzafű, a homoktövis és a cékla-alma-répa lé és a többi finomság, amivel próbálom megőrizni az egészségem. Nem állítom, hogy nem félek, hogy fél év múlva, vagy akármikor is, kezdhetem elöről. Sőt...rettegek. Viszont remélem, hogy a Jóisten, az angyalok továbbra is velem lesznek ezen az úton és örökre eltemethettem ezt.
Drága Sorstársaim, küzdjetek, soha ne adjátok fel! A legnagyobb harcosok vagytok! Nem tehetitek meg, hogy ez az undorító kórság győzzön! Annyira szeretnék segíteni, ha bármiben tudok, ha csak egy biztató szóval is, bátran keressetek meg. A Ráksztorimnak viszont itt vége, búcsúzom, találkozunk egy másik blogban.
Puszi,
TótAndi
