Megérkeztem, újra itt vagyok és helyzetjelentés következik. Március 1. van és a sorsdöntő PET-CT-m napja. Hogy miért is sorsdöntő? Ha van újabb áttétem, akkor a májműtétemnek sztorno és marad a kemo ameddig csak lehet. Szóval érthető, hogy miért is aggódom ennyire. Nem csapok ennyire a közepébe, hiszen ki kell tölteni betűkkel ezt az oldalt, ezért egy kis szösszenet következik, hogy mivel is telt a vakációm. Hatalmas tervekkel indultam neki a szabadságomnak. Volt ebben minden, ide meg oda megyünk a Makival, buli hétvégente, legyen tánc ezerrel, konditerem heti kétszer, de az is minimum, az összes barát meglátogatása, fogok egy férjet, mármint egy sajátot, bár erről az egyről tudom, hogy halott ügy és bejárok dolgozni, hogy hasznos tagja legyek a társadalomnak. Nagyjából ennyi volt a tervezett erre az egy hónapra. Eleve ott kezdődött a probléma, hogy túl gyorsan teltek a napok. Már egy nap, azaz 24 óra sem a régi, sejtésem szerint. Valaki tuti megbuherálta ezeket az órákat, mert olyan baromi gyorsan telt, hogy egy nap, már tuti csak 16 órából áll. Azon kaptam magam, hogy hoppá, a munkán kívül szinte semmit nem valósítottam meg. Elmentem kétszer a  kondiba, csak nem hetente, a hétvégéimet Grace klinika nézésével töltöttem hajnalokig. Buli?? Az meg mi? Vagy mégis! Egyszer voltam. Életem első báljában, de oda is csak betévedtünk. Tehát nem volt banánkonty, csillámlakk meg báli hacuka. Farmer, na az volt. A négy szabad hétből, kettőben szenvedtem bélnyálkahártya gyulladástól. Azt hittem megszülök valamit, bármit. Ami azt eredményezte, hogy ameddig nem tudtam, mi a bajom, beképzeltem magamnak mindenféle áttétet.  Volt itt még migrén, amitől életképtelen lettem, rögtön agydaganatnak diagnosztizáltam. Tehát volt időm meggooglézni az összes áttét, összes tünetét, csakis azért, hogy tudjam, mire kell odafigyelnem. Tudom, tudom, beteges. Semmi pánik, erre ott van az onkopszichológus Tündér Doktornő, de még nem tudott lebeszélni az öndiagnosztizálásról. Ledoktorálok a kezeléseim végére. 

Szóval CT. Soha, de soha éltemben nem féltem semmitől ennyire, mint ennek az eredményétől. Rengeteget imádkoztam, sőt néha bevonom Makikát is. Gyertyát gyújtunk és együtt megkérjük Jóistent, Mindenhatót, Teremtőt és az Angyalokat, hogy segítsen a gyógyulásomban. Igazából mindegy miben hiszünk, hogyan hívják, csak töretlenül higgyünk benne és magunkban. Persze erre nem mindig vagyunk képesek, mert vannak olyan pillanatok, fájdalmak, amikor eljön a világvége. Nekem is vannak mélypontjaim, nem is akármilyen. Ennek ellenére megköszönöm az adott napot és hálát adok, hogy együtt tölthettük. Így telt a CT előtti napom is, az idegállapot mellett. Folyamatosan a mi lesz ha... kattogott az agyamban. Mi lesz ha, tényleg tüdőáttétem van, ami miatt aggódik a Dokikám. Mi lesz ha.. mileszha, mileszha.. folyamatosan csak ez kattogott a fejemben. Az őrültbe kergettem már magam.

Már reggel 5-kor felkeltem, hogy a biztos ami biztos alapon, meg tudjam csinálni a Simonton relaxációt. Ahogyan már egyszer írtam a PET-CT-ről, most is ugyanazon a forgatókönyv szerint történt minden. Cukormérés és súlymérés, kontrasztanyag injekció, majd kontrasztanyag ivászat és 1 óra relax. Majd otthon karanténba zárva magunkat, izgulhatunk tovább, hogy megérte-e ennyit szenvedni. 

Mileszha-mileszha-mileszha? Kiakasztó ugye? Megakadt a fejemben a lemez, mert csak ez szólt csütörtök reggelig. Reggel 10-kor már bent ültem az Én Fődokimnál a leletemmel. Nem hittem a szememnek, hogy tudja úgy olvasni, hogy még a szemöldöke sem rebben? Szuggeráltam rendesen, ahogy kell, hátha meglátok valamit az arcán, de semmi. Mozdulatlan. A tekintetemmel már lyukat fúrtam a fejébe, de semmi. Rezzenéstelenül olvas. Én meg már infarktust kaptam. Ezt meg is említettem, de közölte, hogy azt ne itt tegyem már, hanem a kardiológián, mert itt abban meghalok. Van benne valami, de azt csak nem mondhattam hogy, rögtön rákot kapok, ha nem mondd valamit. Hogy néz az már ki. Hát sehogy. 

Végzett az olvasással. Húha...Nyújtja a kezét, mintha gratulálna. Húúúúhaaa.

Ez azt jelenti,hogy minden ok? A fene se tud már kiigazodni ezeken az orvosokon. Olyanok, mint az időjárás. 

- Igen, mehet a műtét.

Azt hiszem felugrottam egyet a székemből, de lehet, hogy kettő is volt. Aztán megpróbáltam komoly felnőttként viselkedni, miközben hallgattam a tervezetet a sorsomról. MR, műtét, majd kemo.

Összegezve a napot, a nyirokcsomók méretei csökkentek, a májon lévő áttét mérete lecsökkent annyira, hogy műthető vagyok. Hát nem csodálatos? Nyilván a legjobb az lett volna, ha ezek el is tűntek volna. Beérem azzal is, hogy nincs a tüdőmön, vagy bárhol máshol. 

Féltem, rettenetesen. Ennek ellenére biztos voltam a megérzésemben, hogy nincs nagyobb baj. Viszont ha őszinte akarok lenni, nem vagyok feldobódva. Májusban lesz egy éve, hogy bekerültem a kórházba. Lassan megint május, és kezdem előröl. Műtét és amint felépülök, kemo. Az ide évre is meg van a program.

Köszönöm, hogy izgultatok értem! Puszi.