Mindenféle béltisztításon túl vagyok már. 9. napja nem ettem semmi szilád ételt, csak a húsleves levét, ami már a tisztító folyadék ízéhez hasonlított. Az első 3-4 napban hiányzott az étel, de meg lehet szokni.
Műtét előtti napon felhívtam az Én Erzsébetemet, hogy legyen velem. Minden szava megnyugtatott és biztosított, hogy minden rendben lesz. "Dolgozni" fog rajtam, csak annyit tegyek meg, hogy ne gondoljak másra, csak a jövőmet képzeljem el az Én drága kisfiammal.
Azon a reggelen reggel 9-körül jött a nővérke 6 huszonéves tanulóval az oldalán. Fiúk-lányok vegyesen. Beálltak az ágyam végéhez és ezzel a mondattal nyitott: " Így kell katétert felrakni. Figyeljetek! Vedd le a bugyid Andrea!"Azt gondoltam ennél rosszabb már nem jöhet, de igen...Amikor tini fiatalokkal, akikkel pár hete lehet hogy még egy buliban is összefutottál, terpesszél be katéterezésre. Na, ez igazán kellemetlen. Tudom, ilyenkor ez a legkevesebb, ez vele jár stb., de Nekem nem. A hiúságomnak elég rosszul esett. Én kimeredtem a döbbenettől, ők meg tanultak. Rajtam.
Elérkezett az idő. Anyu és a Hugom megérkeztek. A drága Főorvos Úr megnyugtatott mindenkit, hogy semmi pánik, kb. 2 órás műtét. Megérkezett egy ápoló, zsebéből kihúzott egy varázstablettát és Nekem adta, hogy vegyem be. Amint ez megtörtént, ágyastól elindultunk a műtő felé. Anyuék jöttek az ágyam mellett. Megpusziltak, elköszöntek én meg sírva fakadtam. Tudtam, hogy minden rendben lesz, hiszen Erzsébet biztosított róla. Egy fal mellé kerültem, valami folyosó vagy váró félébe. Többen voltunk ott. Az utolsó gondolatom azon a folyosón az volt, hogy Én fogom beiskolázni a kisfiamat és úgy sétálunk együtt valahol, hogy Ő már igazi nagyfiú. Azután se kép, se hang. Mint utólag megkérdeztem, ez a gyógyszer 5 perc alatt hat. Azután valahova betolhattak, talán valami előkészítőbe, amikor azt hiszem egy picit megint éber lettem. Annyi bevillanásom van, hogy egy pasas az ágyamból átpakol egy másikra és igazítja a karom, hogy hova rakjam, talán még le is kötötte. De az is lehet, hogy nem is így volt.
Kb. 14:45. Kitoltak. A 2 órás műtét helyett lett egy majdnem 6 órás. Az utána lévő bizonyos részleteket, csak elmondásból tudom. Ordítottam a fájdalomtól. Segítségért kiabáltam és rettentően fáztam. Amikor valamennyire észhez tértem, annyit kérdeztem anyutól, hogy kivették, ugye? - a válasz igen volt, viszont részleteket nem tudtam.
Kicsit összefolyik az idő, ki mit mondott, ki volt ott. Mindeközben, már annyira fáztam, hogy kaptam egy melegítő takarót. Ez egy nagyon jó kis találmány. Egy takaró, ami fűt. Annyira emlékszem még, hogy magamon kívül kiabáltam:Csináljatok már valamit…nagyon fáááájjj! Adjatok valamit! Nem bírom tovább.Iszonyatos fájdalmaim voltak, mint akit élve kibeleztek. Nem tudtam, hogy élek-e, vagy éppen a halálomon vagyok. Csak azt akartam, hogy valaki szabadítson meg ezektől a fájdalmaktól. Nem értettem, hogy mi történik.A nővérek úgy rohangáltak be hozzám, mint pók a falon. Folyamatosan kaptam infúzión keresztül a fájdalomcsillapítót, mindamellett, hogy a gerincembe is kaptam egy ici-pici kanült, ami szintén adagolta. Ment a kettő egyszerre, de semmi…én csak ordítottam. Ez valószínű az altató hatása is, de én akkor a fájdalomba majdnem belehaltam. A vérnyomásom az egekbe szökött, kb. 10 percenkénti vérnyomásmérés következett. Nővérkék felváltva, folyamatosan őriztek, hogy megmaradjak. Azt gondoltam, hogy a történetem itt ért véget, mert azokban a percekben vagy órákban azt gondoltam, hogy ekkora kínzást fehér ember már nem tud elviselni. De igen....mindent el tudunk viselni. Kibírjuk, mert ki kell bírni.
