Fizikailag és lelkileg nagyon nem voltam jól. Bizonyítékom erre, hogy anyunak átadtam a sofőr szerepet az én új kis kocsikámmal. Eljött az idő, ezt a napot vártam, az ítéletet, hogy megtudjam, hogy mivel is állok szemben. 12.00-re kellett mennem, anyu eljött velem. Nagyon idegesek voltunk. Nem voltam jó passzban, és ha Én nem vagyok jó passzban, akkor nem vagyok kedves. Annyira idegennek éreztem ezt az egészet, hogy feltérképezve az embereket és a maradék két szabad helyre leülvén hangosan kibukott belőlem;

Mi a francot keresek Én itt!? Én ide még nagyon fiatal vagyok.

Erre a mellettem ülő hölgy megszólalt: Miért Én öreg vagyok? Még csak 47 vagyok, és itt ülök! - láttam az arcán, hogy nem lettem a szíve csücske.

Nem úgy értettem-morogtam és elnézést kértem. Tényleg nem úgy értettem, csak dühös voltam erre az egészre.

Behívták ezt a hölgyet. 15 perc elteltével sírva jött oda hozzám és megfogta a kezemet. Örömkönnyek voltak. Elmesélte, hogy csak sugarat kap és így el tudja látni a gyerekeit. Ezért imádkozott, mert csak rá számíthatnak.Anyuval elsírtuk magunkat és megértettünk mindent. Hogy ebben a lehetetlen helyzetben is meg lehet látni azt az ici-pici jót, ami reményt ad arra, hogy minden rendben lesz. Tiszta szívből örültem neki. Mai napig eszembe jut ez a jelent, mély nyomot hagyott.

Behívtak és rám tört a para. 3, majd végül 5 orvos volt bent. Mintha vizsgáznék, és ott ül a vizsgabizottság velem szemben szépen libasorban. Az egész kb. 15 percig tartott és csak figyeltem, figyeltem, vártam, hogy most valami nagyon jót fogok hallani, mint az a hölgy az előbb.

Szóltam, hogy a derekammal valami baj, pont a gerincem mentén, ahol a daganatok voltak. Ahelyett hogy gyógyulnék, épülök lefelé. Ami rettentően aggasztott. Pokolian fájt derekam. Nem a gerincem, a mellette lévő izmok. Nem tudtam megtartani magam, mert azt éreztem, hogy összeroppanok. Egyre nehezebben járok,és vagy lázas vagyok, vagy hőemelkedésem van napok óta. Feljegyezték és a következő infókat kaptam, ledarálva:

Nagyon agresszív daganatai voltak, kemoterápiás kezelés lesz. Infúziós. A nyirokcsomók is áttétek képeztek, rosszindulatúak. Időpont: jún.12.  / 10:00 óra, és 2 napra be kell feküdnöm. Még menjek a sebészetre vissza, hogy megnézzék a derekamat. Tályogra vagy esetleg valamilyen gyulladásom lehet. Ennyi, semmi több. Még nem tudták, hogy mennyit kell felvennem, nincs még kijelölt orvosom, mert mielőtt befekszem, újra összeülnek megbeszélni a megfelelő terápiát. Van-e kérdés? - következett.

Ki fog hullani a hajam?  - valamiért ekkor még ezt tartottam a legfontosabbnak. Nem valószínű. Jött a válasz. Még itt is a hiúság beszélhetett belőlem, mivel egy egy nőnek a haj a fején, azért csak egy haj. Ma már rájöttem, hogy ez a legkevesebb. A lényeg a túlélés hajjal vagy kopaszon, teljesen mindegy. 

10-15 perc alatt végeztünk.Eltört a mécses. Csak sírtam odakint a padon az onkó előtt. Szinte fel sem fogtam. Olyan gyorsan történik minden. Beszaladtunk, kiszaladtunk, elhadarták és kijöttünk.Nem kaptam semmi kézzel fogható, vagy biztató információt. Akkor ezt éreztem, miközben próbáltuk feldolgozni a hallottakat. Ami igazán infó is volt, meg nem is. Azt hiszem lelkileg itt nagyon megtörtem.