Már lassan Én sem tudom követni, hogy hányadik kemomra is érkeztem. Kicsi meg a nagy... egyszer ez, egyszer az. Ki-be járkálok, mintha a második otthonom lenne ez a fránya kórház. Na de kezdem az elejétől. Ha jól számolom ez a 8. nagy, befekvős + 1 grátiszon, azaz a kicsin is túl vagyok. 

Elfoglaltam volna a szobámat, ha lett volna. Így kaptam egy ágyat, a két szoba közötti váróban. Mázsálás, vérnyomás, papírok kitöltése stb.. majd nővérke jött a következő kérdéssel. Andrea, már ma este haza megy? Az előző esetből tanulván, lelkesen és határozottan bólogattam, hogy igen, igen én már az első este otthon alszom! Hát hogyne.. így van megbeszélve és másnap vissza jövök! Írtam már, hogy kihagy az agyam? Annyira kihagy, hogy fogalmam sincs, hogy írtam-e. Tehát előző esetnek nevezzük, amikor kedves Péter ápoló az előző nagy kemomnál, az esti vizitnél közölte a Főorvosnővel, hogy az Andrea már az első este haza mehet, ha lefolyt a cucca, és majd vissza jön reggel a folytatásra. Erre Andrea beleköpött a saját levesébe és lelkesen közölte, hogy Ő erről nem tud, csak egy nap múlva szokott kemoval haza menni. Na de, Péter ápolónak nem kellett volna kacsingatni, vagy valami egyezményes jelet megbeszélnünk és mutogatnia esetleges váratlan helyzetekre? Vagyunk mi már olyan kapcsolatban, hogy nem értem félre ha kacsingat. Amúgy sem vagyok az esete. Jól megcsináltam akkor az estémet, maradtam a hátsómon. Tehát ez volt az a bizonyos előző eset. Így ebből okulván, amikor lefolyt a 6 órás cucimuci, nyakban a tojásommal, húztam haza, mint a vadliba. 

Már este éreztem, hogy húha, itt valami nem stimmel. Mintha barom rosszul lennék. Minden bajom volt, és az is egyszerre. Másnap reggel, gyengén, mint a lepke puki árnyéka vissza vonszoltam magam a kórházba. Ott megint megkaptam egy 2 órást és hazamentem a tojásommal szenvedni. Szó szerint. 

Mindeközben lelkileg is a padlóra kerültem, nem kicsit. Megint eltemettem magam. Elképzeltem, hogy nem érem meg a jövő karácsonyt, hogy a vesém felmondja a szolgálatot, hogy leépülök fizikailag, hogy örökre rákos maradok és még tudnám sorolni a horrorisztikus és végletes gondolataimat. Ilyen kellemesen telt az a 3 nap, mindamellett, hogy szenvedtem a mellékhatásoktól. Annak  ellenére is ennyire a padlóra kerültem, hogy végre visszatért az Én pszichodokim, azaz Dr.Nő Tünde. Különben tudom ám a nevét, de valamelyik nap ez ugrott be róla: Dr.Tündér. Ha ezt olvassa, akkor elnézést kérek, de gyanítom, ez már így marad. Szerintem szép, senkit nem hívnak Dr. Tündérnek, kérni kell egy új névtáblát, csak ennyi a hátránya. Szóval Ő próbálja Nekem elmagyarázni, hogy legyek türelemmel, csak az sajnos elfogyott. Elfáradtam. 

Vasárnap estére megszabadultam a nyakláncomtól és eljött a következő péntek, azaz 25.-e, a kis-kemo ideje. Mire eljött ez a nap, addig is, ha a mellékhatások felsorolásában létezik apró betűs rész, az mind utolért. Berepedt a bőröm az ujjaimon, a körmeim alatt, a körmöm papír vékony lett és az orrom minden orrfújásnál, vagy csak úgy vérzik, az arcom.. itt most legyintettem, ééésss most jön ami még ennyire soha nem szívatott meg. A nyelvemen, alul, felül, számban elleptek a fájdalmas afták. Ami azt eredményezte, hogy: a mai kemom elmaradt, csúsztatni kell egy hetet. Pedig már a mellkasom bekábelezve, és "csak" 5 órát ültem a hideg váróban, mire megtudtam, hogy jöhetek haza és megírhatom ezt a blogbejegyzést.