Az első kemo után délután fél kettőkor sikerül szabadulnom az onkoról. Haza értem, és mint akinek semmi baja, folytattam a napom. Csak a kialvatlanságtól éreztem fáradtságot. Na de eljött a másnap.

Mi történt velem? Mi a fene van? Nem vittek a lábaim. Soha nem éreztem még ekkora gyengeséget. Ahhoz hogy a konyháig, vagy a fürdőig kivonszoljam magam, hatalmas erőfeszítés kellett. Tehát csak akkor közlekedtem, ha nagyon muszáj volt. Az asztmám a gyengeségtől, az allergiaszezontól vagy pszichésen, nem tudom, de nagyon előjött. A hörgőtágító a társam lett. Nem volt elég, hogy alig éltem, még fulladtam is. Teljesen kétségbe voltam esve. Ha ez elsőnél így érzem magam, mi lesz a többinél? A szaglásom olyan lett, mint egy kábítószer kereső kutyának. Minden szagot intenzíven éreztem, ezzel még nem is lett volna baj, csakhogy hányást váltott ki. Ez ment 2 napig, az alig élek helyzet.

Vasárnap figyeltem fel csak igazán arra, hogy egy vastag piros csík, az erem mentén, ahova a kemot kaptam, egyre nagyobb lett. Már a könyökömnél járt, és az alkarnál kezdődött. Marhára fájt. Gyorsan diagnosztizáltam is magam a google segítségével. De kár volt, soha többet nem teszem. Berohantam (ez erős túlzás) az ügyeletre. Megint arra a bizonyos ügyeletre, ahol, ha komolyan vesznek és nem csak Quamatelt tanácsolnak, 3 hetet nyerek a rákommal szemben.

Nyílt az ajtó, egy másodpercre emelkedtem fel a székemről, hogy megnézzem engem szólítanak-e. Egy néni gyorsan le is huppant a székemre. Csak megjegyzem, hogy kettővel ült odébb. Szóval, ha nem figyelek, ráülök. Pökhendien közli velem, hogy Ő már beadta a kártyáját és mivel én fiatalabb vagyok, nekem biztosan könnyebb. „ Maga csak az gondolja”- volt a válaszom. A mai napig nem értem, azért mert valaki fiatalabb, miből is gondolják az idősebbek, tisztelet a kivételnek természetesen, hogy nekünk nem lehet bajunk? Mit gondolnak, hogy a fiatalok kozmetikázni járnak a sürgősségire? Mivel gyakorlott kórház látogató lettem az utóbbi időben, elég sűrűn találkozom ehhez hasonló megjegyzésekkel. Ezen elmélkedve, behívtak. Fiatal doktor volt. Mivel nagyon megjártam itt, kértem vegyen komolyan és jó lenne, ha nem küldene el egy vállrándítással. Megnézte a karom, és közölte, hogy vagy gyulladás, vagy vérmérgezés. Ezt a folyamatot meg kell állítani. Antibiotikumot írt ki és másnap, azaz hétfőn menjek az onkológiára. Persze megint kibuktam. Erre az állapotra antibiotikum? Akkor nekem annyi.

Hétfőn reggel az onkológián kezdtem. Elmondtam a fulladást és megmutattam a karom. Dr. Megyesi neki kezdett a mondandójának: Andrea, a karja megégett, nagyon nem jó hogy már az elsőt nem bírta a vénája. Menjen fel az osztályra, port beültetésének egyeztetésére.A másik, ha annyira legyengült, hogy légzési nehézsége lesz a jövőben, akkor le kell állítani a kezelést, aminek tudja a következményét. Az senkinek sem lenne jó. Vagy esetleg gyengébbre venni.

Nem, soha! Se gyengébbre, se leállítani! Nem, nem, nem! Majd kitalálom, hogy mi lesz, de ha megfulladok sem lesz leállítva. Közöltem.

Ezek után következett az, ami az utóbbi 3 hónapban még nem volt példa. Azonnal vissza akartam kapni önmagam és a régi életemet. Minden annyira gyorsan történt, feldolgozni sem volt időm. Annyit tudtam, hogy nem akarok meghalni. Megállíthatatlan sírógörcsöt kaptam, az ismételve, hogy ebből a stádiumból felgyógyult már valaki? Doktor Úr kérdése a következő volt. Hívjak segítséget? Szüksége van rá?

Igen.- tudtam, hogy nem leszek képes egyedül feldolgozni azt, amin most keresztül megyek. Pár perc múlva megérkezett az onkopszichológus. Jelenleg is minden alkalommal találkozunk, amikor mennem kell kezelésre. Érdemes kihasználni, hiszen hiába vagyunk körülvéve szerető családtagokkal és barátokkal, egy szakember segítsége csak a hasznunkra válhat a feldolgozásban.