Mennyi olvasóm lett, hihetetlen! Itt-ott vannak benne hibák, de pont így a tökéletes. Lassan magamnak is kezdek unalmas lenni, hogy másról sem tudok írni, csak az az onkológián töltöm a napjaimról, habár erről szól ez a blog. Na most hazudok, nem minden napot, de pont úgy tűnik, mert az egy hét szünet mire elég? Pontosan jól gondolja mindenki, semmire. Pont jól érzem magam, amikor kezdhetem előröl. Szuper. Ígérem, ha egyszer ennek vége van, soha többet nem lesz ráksztori. Lesz helyette Túlélő sztori, sokkal jobban hangzik, nem? Szerintem, aki olvas, már sejti a koreográfiát. Kicsi kemo következett, összességében a 10. Viszont megtudtam, hogy a kicsi , nem számít, magyarán az csak egy kis koktélcseresznye a hab tetején a gyógyulásomhoz. Kitalálhatnék ezt, meg azt, hogy milyen izgi volt, de nem volt. Szokásos vérvétel, vizelet, papírbeadás, bekábelezik a mellkasom, majd bambulás ki a fejemből arra várva, hogy majd csak meghallom a nevem! Ééésss igen, nem is hittem a fülemnek, csak 3 órát vártam. Ami szerintem nagyon jónak számít, hiszen a vérvételi eredményem kb. 2 óra alatt érkezik meg. Ez idő alatt viszont meglátogattam az az Én Tündér onkopszichológusomat.  

Fődokim hozta a formáját és ismét nem tudtam, hogy miről is beszél. Nem azzal volt a baj, hogy latinul nyomta, hanem már megint olyat mondott, amiről szó sem volt. Egy ilyen betegségben lévő emberkének, köztük ugye Nekem is, nagyon fontosak az információk, a felvilágosítás. A dokik rohannak, mert ezer a beteg, a betegek meg morognak és elkeseredettek, mert ott állnak tudatlanul. Ennek az következménye, hogy mi betegek, információk hiányában és gyógyulásunk reményében elmegyünk titokban másik dokihoz, kurzslókhoz, Hókuszpókhoz, Sárkányfűárushoz, beszedünk mindenféle macskagyökeret, mérges gombát, gojibogyót meg dilibogyót, mert jó pénzért információt és reményt is lehet venni. Ördögi kör, amiben mindenkinek van egy kicsi igaza. Bár előre írásba adom, hogy ez az Én szemszögemből megvilágított helyzet. Visszatérve és a tisztán látás végett, a következő párbeszéd zajlott le az Én Fődokim és köztem:

Andika: Főorvos Úr! Mennyi kicsi kemom lesz még?

- Hát mennyi? Mindegyik nagy között egy.

Andika szemöldöke szokás szerint felugrott a homlokára: Miért, mennyi nagy lesz még? A jövő héten lesz az utolsó nagy. A negyedik. Ez beszéltük meg. Utána lesz még? 

- Hát még vagy tíz lesz.

Andika, arca szemöldököstől a padlóra esett a döbbenettől: Mennyi? De nem ezt mondta eddig! Hanem hogy a negyedik után UH, majd januárban műtét és leveszik a májamról ezt az izét.

Fődokim záró mondata: Akkor decemberben lehet egy UH... majd kínos csend. Csütörtökön akkor találkozunk, jöjjön befekvésre, a viszont látásra.

Erre varrjon mindenki gombot, ha tud és mondja meg Nekem a választ, hogy hogyan is állunk. Volt egy hetem, hogy megfejtsem a kilátásokat, de nem jutottam semmire. Így ismét bevonultam csütörtök reggel. Még meg sem kaptam a cuccot, de már hasmenéssel, hányingerrel és egy gombóccal a gyomromban indultam el. Nagyon nehezen bírom már, fizikailag még csak valahogy összekapom magam, de lelkileg az, hogy minden héten járok, baromi kemény. Délután negyed 4-ig az égvilágon semmi nem történt semmi, kivéve a várakozást és kb. egy óra beszélgetés Dr.Tündérrel, aki próbált belém önteni egy kis lelket. Közben megvilágosodtam, hogy mi is okozza ezt a borzasztó rossz érzést ezen az osztályon, a szagok. Erre mondod, jaaaa igen, a kórház szag, de ez több. Minden osztályon szagok, de itt kimondottan borzasztó. Kemo szagú a levegő, fertőtlenítő szagú az ágynemű és minden. Az első nap egyedül voltam, próbáltam kerülni az ismerősöket. Nem hagyhattam, hogy még ennél jobban is lehúzzanak. Ha elhagy a hitem, és lelkileg megzuhanok, akkor fizikailag is nagyon rosszul leszek. Ezt már nem engedhettem meg magamnak. Másnap kora reggel kaptam egy szobatársat. Régi ismerőst, Jolikát. Elég szomorú, hogy az ember lánya már csak az onkológián szerez ismerősöket. Miközben próbáltam arra koncentrálni, hogy ne hányjam el magam, egy egész kis nyugdíjas klub alakult ki a szobában. Csatlakozott egy Lajos, következett Ibolya és még Franciska is be-be kukkantott. Csak az járt a fejemben, hogy mi a franc ez? Itt mindenki úgy beszél a rákjáról, és fújja a magáét, mintha megnyerte volna a lottó ötöst. Nem hallgatják meg egymást, mert mindenkinek a saját rákja a súlyosabb, a borzasztóbb, a kisebb és a nagyobb. Mintha ez valami áttét verseny lenne, hogy ki mennyit nyert meg, mennyi kemon van túl, ki mennyit fogyott-hízott bla bla bla...Tudnám még sorolni. Megspékelve azzal a szomorú kiskutya nézéssel és megjegyzésekkel felém, amit elmúlt másfél napban sőt hónapokban min. háromszor hallok egy nap, hogy "maga még annyira fiatal", "magának még sikerül, mert annyira fiatal, de nekem már...", "ilyen fiatalon, hogyan"? Azt hiszem az írásom is látszik, hogy már fogy a türelmem, de nem tudom szó nélkül hagyni ezeket a dolgokat. Hahó emberek! Attól hogy még valakinek rákja van nem szűnt meg létezni! Soroljak fel témákat, mi mindenről tudok és lehet még egymással beszélgetni? 

Hatalmas koncentrációt igényelt, hogy ne rakjam ki a taccsot a frissen összegyűlt parti közepébe, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam nyakamban a tojássommal húztam is haza. A második napon borzasztóan voltam, eljött a világvége. Minden elért, szétrepedt a bőröm egyre több ujjamon és a talpamon is, hol a hideg rázott, hol a meleg, hol bundabugyit kaptam magamra, hol bikinit. Tehát bezárkóztam, redőnyt le aztán átadtam magam a szenvedésnek és eldöntöttem, hogy holnap jól leszek, mert Én rántott cukkinit akarok enni, amit meg kell csinálnom. Csak hogy ma is szolgáljak valami hasznossal. Aki vastagbeles nem ehet olajban sült rántott dolgokat. Miért? A bunda megszívja magát olajjal. Teszteltem, higgyétek el, bundázott cukika lecsúszott, majd aztán ki, öleltem a budit egy darabig, megspékelve rosszulléttel. Van aki bírja, de aki kényesebb belsővel rendelkezik,és rántott cukira vágyakozik a kókuszzsírral minden rendben lesz. 

Szombat este 6-kor vissza a kórházba és megszabadítottam magam a tojimtól és ahogyan megígértem magamnak, jól vagyok. Ahogyan átvettem a zárómat és átnéztem, beütött a felismerés hogy ez az Én Fődokim csak szeret engem. Beutaló UH-ra, aminek az időpontját leszerveztem, 15.-n tumormarker és még a kenőcsöt sem felejtette el a végtagjaimra. Ennek örömére tudjátok mit tettem? Hazamentem, kipucolkodtam és mivel a céges karácsonyi party ezen a napon van Bon bonnal a színpadon, este 9-re már ott is voltam. Drága Kollégáim, imádott barátaim, köszönöm azt a sok biztatást és szeretetet amit Tőletek kaptam ezen az estén. Puszi