Ahogy az Onkoteam-en tanácsolták, másnap visszamentem a sebészetre. Hatalmas fájdalmaim voltak. A kórházban még tudtam járni, és majdnem egy hónap elteltével szinte járóképtelen lettem? Már nem tudtam elmenni a kisfiamért az óvodába, ami gyalog is két perc. Drága anyukám vitte le reggel és Drága Mónyikám hozta délután és vitte moziba, játszótérre. Én meg csak sínylődtem a négy fal között, és amikor éppen nem aludtam, akkor a miért pont Én, mit tettem? – kérdéseket próbáltam megfejteni.
Tehát vissza a sebészetre. Mint már írtam, ha átadom a vezetést valakinek, akkor már tényleg bajom van. Átadtam. Anyukám repesztett velem a kórházba. A Főorvos Úr hozta a formáját és csendesen közölte az általa gondolt diagnózist: Sebészetileg mindent kivett, ami szemmel látható. A tünetek szerint a csontdaganat jeleit mutatom. Tehát kedden lesz egy csontszcintigráfiás vizsgálat, ami olyan, mint a CT. Addig is menjek, át most a Fájd.Csill. Ambulanciára, ott adnak gyógyszert.
Oké, megint nagy levegő, sírást elfojtva, hogy ismét valami daganat lehet a dologban elköszöntem és indulás. Na itt kezdődtek a bajok. Tudtam, hogy a jelenlegi állapotomat nézve, nem tudom ezt megtenni. Kórházba menet is padtól-padig közlekedtem, derékszögbe hajolva. Drága anyukám közli, hogy majd megoldja, csak üljek le. Nem vártam csak 5 percet és büszkén előállt egy tolókocsival. Mintha limuzinnal, vagy fehér lóval jött volna, úgy jött elő a liftből. Már csak a vörös szőnyeg hiányzott. Elkötötte az SBO-ról, mert, ahogy idézte:
Aki tud járni, ne menjen tolókocsival. – és tényleg.
Anyukám aztán tolt mindenfelé. Majd megszakadt, mire észrevettük, hogy ennek a limuzinnak be volt húzva a féke. Olyan „hatalmas” tempóval mentünk, hogy még a napszemüveget is felvettem, nehogy bogár menjen a szemembe. Nem volt akadály semmi, főleg az ajtófélfa, mert simán nekitolt. De sokat nevettünk.
Az ambulancián kaptam fájdalomcsillapítót és gyulladáscsökkentőt és valamennyire megvigasztalt a Dr.Nő, hogy kétli, hogy ez daganat lenne. Szerinte valamilyen gyulladás vagy tályog a műtét következményeként. Hiszen a derekamnál a 3 daganat miatt szana-szét lett minden izom, inak, lágy részek szabdalva. Lehet, hogy túlterheltem magam, hiszen ez hatalmas műtét volt és még csak 1 hónapja. Vissza gondolva valóban, amilyen gyorsan jött a betegség, olyan gyorsan akartam vissza nyerni a régi formámat. Mivel még mindig nem tudtam elfogadni, hogy ez a gyenge ember Én vagyok. A régi Tótandit akartam, de azonnal. Ma már tudom, mindennek meg van az ideje. Nem kell siettetni a gyógyulást, a végeredmény a fontos. Sokat fejlődtem türelem terén.
Ahogy ott ülök a Dr.Nővel szemben beugrott, hogy Én július 11.-n indulnék Balatonra. Az első kemoterápia napján. Na neee. Nem hagyhatom ki, hiszen a sajkacsont és könyöktörésem és Kristófkám műtétje miatt tavaly sem jutottam el sehova. Különben is, mi van, ha nem is jutok el soha többet, kavargott a fejemben. Doktornő szerint, nem lenne tanácsos egy hetet csúsztatni, de saját felelősségre tegyem át az időpontot. Amit még könnyebben meg tudok tenni, mivel még nincs kijelölt orvosom, akivel egyeztessek. Úgy startoltunk a roki-kocsival az adminisztrációra, mint a villám. Sikerült! Így júl. 19-n / 10:00-kor kezdem a kemot.
Lelkileg viszont mélypont. Olyan hullámvölgyeket éltem, mint még soha. Ha egyik nap nevettem, a másik nap tuti eltemettem magam. Bármelyik pillanatban kitört belőlem egy-egy sírás roham, de csakis mikor egyedül voltam. Szembesülni azzal, hogy a 3. stádiumban vagyok, félelmetes. Az internet is rátett egy lapáttal. Ott még jót nem olvastam. Bújtam, kerestem a túlélés megoldását. Tele volt már a fejem a sok információval. Mindenkit sztorikkal vagy tanácsokkal látott el. Nem tudtam és még most sem tudom elhinni, hogy ez lenne a jövőm. Rettegni a haláltól. Attól, hogy Kristófkám sorsa más kezekben lesz, aki nem biztos, hogy azt az utat választja majd, amit Én szántam neki. Nem tudok ott lenni, ha valami baja van, vagy csak ha beszélgetni akar valamiről esténként. Ahogy most is teszi. És még mindenféle sötét gondolatokkal ostromoltam magam egész nap. Mindeközben tartani kellett magam, hogy a saját félelmeimet, ne vetítsem ki, azokra, akik szeretnek és szintén félnek. Ha Én sírok, Ők még jobban sírnak. Persze néha nem árt, sőt kell is. Valahol ki kell jönnie ennek a rengeteg fájdalomnak. Lehet, hogy képmutatás, de csak meg akartam és most is akarom óvni őket. Rengeteg szeretetet és segítséget kapok, ezért nem akarom, hogy még Ti is szomorkodjatok! Köszönöm nektek ezt a szeretet-cunamit!
