Igen, vége az első napnak. Kegyetlen fájdalmaim voltak. 2 perc beszéd is lefárasztott. Alig kaptam levegőt. Izzadtam, de közben a lábam majdnem megfagyott. Még mindig kaptam a melegítő takarót. Mikor észhez tértem és jobban megnéztem magam, anyut kérdeztem, hogy mi történt. Elmesélte, hogy az "egyszerű" vastagbél műtét egy kicsit bonyolulttá vált. Szegycsonttól lefelé, egy hatalmas háromszögben kellett felnyitni. Eközben persze ott volt még a 4 pici laporoszkópiás vágás nyomai is és a köldöksérvemet is kivette az orvos. A vastagbél daganat mellett még a gerincem mentén ott figyelt 3 daganat. 1 hatalmas alma nagyságú, egy zölddiónyi és egy mogyorónyi + kivették a nyirokcsomókat. A sebész biztosított mindenkit, hogy mindent eltávolított belőlem, nincs már bennem daganat. Ebben a tudatban voltunk, de erről egy kicsit később.

Alig éltem, erre jobb kifejezés nincs. Minden egyes éber percért megküzdöttem. Nem tudtam ásítani, köhögni, orrot fújni, csuklani, mert az állandóan rám jött, de még az asztma gyógyszereimet sem beszívni a hatalmas vágás és a fájdalom miatt. Viszont nagyon akartam a gyógyulást.

Egyik nap a bal lábammal történt valami. Nem mozgott. Nem tudtam felhúzni, érzéketlen lett és rettentően fázott. Hiába volt rajtam zokni, melegítő takaró, semmi... valami történt.

A legelső "cicamosdásra", 3 nappal a műtét után,  az a nagyon kedves fekete nővérke jött, aki véleményem szerint, mindenkit utált. Jól kifogtam, gondoltam.

Üljek fel!-  szólt a parancs. De hogy? Neeemmm tudok!  - szóltam. Egy fikarcnyit sem érdekelte, nem az Ő problémája, oldjam meg és kész. Felhúzott karomnál fogva ( ordítottam ) , és jött a következő parancs! Mossam le magam! Álljak fel, vagy üljek az ágy szélére, de ez így nem fog menni. De neeeem tudom! És csak ültem ott meztelen, hatalmas kötésekkel, csövekkel. Nagyon kiszolgáltatott egy helyzet ez. Levegőt sem kaptam, nagyon elfáradtam még az ülésben is. Próbáltam felállni, de éreztem, hogy nem stimmel valami a lábammal, nem tudtam ráállni, összerogytam. Egy másik nővérke szánt meg és mosdatott meg.

Anyu jött délután, és már a combomat sem éreztem, nem éreztem, hogy be vagyok katéterezve. Sőt, a másik lábam is kezdett kihűlni, már a lábfejemet nem éreztem. Biztosan csak elzsibbadt a kényelmetlen, napok óta csak egy pozícióban lévő fekvéstől. Gondoltam. Anyuka drága viszont csak szólt az ügyeletes orvosnak, hogy valami baj van. 3-4 napig voltam teljesen béna a bal lábamra. Rossz helyre szúrták be a kanült a gerincembe. Biztosítottak egy gyógytornászt. Minden nap jött szorgalmasan és szép lassan helyre álltam. A "cicamosdás" is egyre jobban ment. Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem, amikor megtettem az első lépést. Ráborultam a növérkére, kapaszkodtam erőssen szegénybe és léptem 3-at. Éljeeen! Sikerült!

Csak hogy legyen még egy kis izgalom az életemben, mert annyira unalmas ugye, az egyik este, amikor Mónyikám és a Húgom nálam voltak, elkezdett remegni a kezem. Egyik, majd a másik. Elkezdett az arcom is remegni. Majd azt éreztem, hogy nem tudom úgy mozgatni a számat, ahogy kellene. Kérdeztem Tőlük, hogy nem áll furcsán a szám? Olyan fura érzésem van, nem tudom úgy mozgatni, ahogy kellene. Sőt, a levegőm is megy el. A szám és az arcizmom, mintha összeesett volna. Kitört a pánik. Azonnal orvost. Viszont vasárnap volt. Aki már járt kórházban az tudja, hogy mit jelent. Tisztelet a kivételnek, ugye. Megáll az élet. Én mindig azon imádkoztam, hogy csak vasárnap ne legyen bajom. Bármit lehetne, szerintem még feltűnés nélkül haza menni is. De baj van! A nővérke kerített egy osztályos orvos valahonnan, akinek fogalma sem volt, hogy mi lehet a probléma. Talán pánikroham, talán oxigénhiány. A tünetek viszont egyre erősödtek. A szám, mint egy szomorú bohócé, lebiggyedt, a levegőm egyre kevesebb. Doktor Úr azonnal hívatta az intenzíves Főorvosnőt. Egy angyal volt. Artériából vettek vért, ami azt jelenti, hogy pár percen belül kimutatja, hogy mi is a probléma.

Oxigénhiányom lett, ez produkálta velem ezeket a csodás dolgokat. Mivel az asztma gyógyszereimet nem tudtam bevenni napok óta, és a műtét miatt a beleim is fel voltak nyomódva kb. a szegycsontomhoz, így az háton fekve nyomta a tüdőmet. Egy kis oxigén meg is oldotta a problémát. Folytatódhatott tovább a vasárnap.

Ahogy teltek a napok, egyre jobban ment minden. Nagyon akartam. Csak az járt a fejemben, hogy túl vagyok rajta, hajrá, csináljam, menni fog. Gyógytornász segítségével megtanultam felhúzni magam az ágyon. Ennek technikája van ám, nem csak úgy gyere gombóc hamm bekaplak módjára és felülök. Legelőször kb. 10 percig vergődtem az ágyon, mint egy döglött hal a part szélén. Már magamon röhögtem. Időközben kapott szobatársamat napokig elszórakoztattam ezekkel a mutatványokkal. Nagyon akart segíteni, de megtiltottam. A lépéseket kezdtem egyedül megtenni. Mindig csak egy kicsit, de azt minden nap. Nagyon kemény volt. Nem is kellett tíz napot bent töltenem a műtét után, csak hetet. Megtanultam sétálni, wc-ni, fürödni, ez volt a feltétele a szabadulásnak. Én, aki bicajozik, trx-ezik, tavaly ilyenkor még áttekerte a Balcsit egy nap alatt ebből ne álljak fel? Soha.